Trianon 100 - Az egymás iránti tisztelet emberség, nem pedig nemzetiség kérdése

A kárpát-medencei magyarság 2010 óta a nemzeti összetartozás napjaként tartja számon június 4-ét, száz évvel ezelőtt ugyanis ezen a napon írták alá a hazánkat több fronton is megcsonkító, első világháborút lezáró békeszerződést a párizs melletti Nagy-Trianon palotában. Az ott szerzett sebek sok helyen máig nem gyógyultak be, hiszen rokonok szakadtak el egymástól, és magyar anyanyelvűek milliói kerültek idegen országok fennhatósága alá – a következmények tárháza kimeríthetetlen. A Magyarországi Református Egyház fenntartásában működő roma szakkollégiumokban több határon túli magyar fiatal tanul – alábbi interjúnkban a kárpátaljai Csapról származó Rostás Melindát (WISZ) és a vajdasági Törökbecsén felnőtt Varga Dávidot (RefoRom) kérdeztük az évfordulóról, magyar-cigány identitásuk megéléséről és más nemzetiségű társaikhoz fűződő viszonyukról.

Mit jelent számotokra a június 4-e, a trianoni békeszerződés aláírásának 100. évfordulója?

Melinda: Úgy vélem, mindez hiába egy évszázada történt, a mai napig óriási hatással van az emberek életére az elszakított területeken. Az évforduló közeledtével például egyre gyakrabban nosztalgiáztam a gyerekkoromon: eszembe jutott, amikor a szüleimmel utaztunk Magyarországra, ahol rengeteg szép emléket szereztem. Teljesen más volt megtapasztalni, hogy bárhová megyek, magyarul válaszolnak, ha magyarul szólalok meg. Vagy hogy más termékeket látok a boltok polcain.

Szerintem nincs olyan család Kárpátalján, ahol ne került volna elő néhányszor ez a téma, annyira kikerülhetetlen. Néha elgondolkoztunk azon, hogy jó lenne Magyarországra költözni a lehetőségek miatt, de végül maradtunk.


Fotó: Dezső Attila

Dávid: Édesanyám családjában vannak Szerbiában élő horvátok, erős a cigány identitásom a magyar mellett, és valamennyi szlovák vér is csörgedezik az ereimben. Ennek fényében meglepő lehet, de nincsenek szerb felmenőim. Aztán azok közé tartoztam, akinek mindig is voltak szerb és horvát barátai. Épp e kulturális sokszínűség miatt engem kevésbé foglalkoztatott az, hogy ki milyen származású, így az emléknapnak sincs akkora jelentősége az életemben. A legnagyobb gond az, hogy itt, ahol élek, Trianon és a revízió témája gyakran összekapcsolódott a rasszizmussal, ebből pedig nem kértem.

Beszélitek az adott ország nyelvét?

Melinda: Az iskolában az ukránt nem idegen nyelvként tanították, hanem bedobtak minket a mélyvízbe, így sokkal nehezebben ment az elsajátítása. Konyhanyelven beszélem, de ez arra már nem lenne elég, hogy például a felsőoktatásban tanuljak valahol Ukrajnában. Egyébként szűkebb környezetemben nem igazán szorultam rá, hogy használjam, hiszen mindenütt beszéltek-beszélnek magyarul – hála Istennek ez az ügyintézésre is igaz.

Dávid: Én is magyarul tanultam az iskolában, viszont úgy gondolom, hogy ha egy idegen országban élünk, nem tehetjük meg, hogy ne beszéljük a hivatalos nyelvet. Magamat tenném tönkre, ha csak azért is nem tanultam meg volna szerbül.

Ért-e hátrányos megkülönböztetés benneteket magyarságotok miatt?

Melinda: Idősebb koromban kezdett bennem tudatosulni, hogy a nemzetiségem miatt más vagyok, mint az ukrán társaim, de a magyaroktól is különbözöm azért, mert roma családba születtem. Ukrajnában ez „halmozottan hátrányos helyzetnek” számít, de ennek ellenére nem emlékszem, hogy bármilyen atrocitás ért volna engem, vagy a családom bármely tagját. A tavaly érvénybe lépett nyelvtörvény miatt ma talán más lenne a helyzet, de előtte nem történt ilyen.

Dávid: Szabadkán, ahová zenei középsuliba játram, előfordult, hogy egy helyi roma srác meg akartak verni, de amikor megkérdeztem tőle, miért, nem tudott rá válaszolni. Sőt, miután elkezdtünk beszélgetni, barátok lettünk. A szülei azonban megverték, amikor megtudták, hogy együtt lógunk – nem is beszéltünk azóta. Tapasztalataim szerint Szerbiában ritka a cigány és nem cigány közötti barátság.


Fotó: Vargosz

Ami viszont a többi nemzetiséget illeti, egy komolyabb incidensem volt: édesapámmal magyarul beszéltem telefonon, amit néhány szerb fiú rossz néven vett. Elkezdtek üldözni, és csak annyit éreztem, hogy ütést kapok az arcomra. Aztán mellkason rúgtak – a rajtam lévő kabát tompított rajta valemennyit –, majd láttam, ahogyan elővesznek egy baseballütőt és egy viperát. Sikerült elfutnom, és csak otthon vettem észre, hogy a táskám a földön maradt. Azt hittem, hogy ki akartak rabolni, de amikor visszamentem érte, láttam, hogy hozzá sem értek – tehát azért vertek meg, mert magyarul beszéltem. Később kiderült, egy szélsőséges focidrukker-csapathoz tartoztak.

Magyarországon a határon túli magyarokat sajnos sokszor bélyegzik szlováknak, ukránnak, románnak, szerbnek, attól függően persze, ki honnan származik. Mit gondoltok erről?

Dávid: Engem soha nem szerbeztek le. A legzavaróbb inkább az volt számomra, hogy ha magyarországi magyarokkal beszélgettem, sokan mondták nekem, hogy „Tök jól beszéled a nyelvet!” Erre azt válaszoltam, hogy nem szerb vagyok, csak szerbiai, amit értetlenkedve fogadtak. Úgy érzem, Magyarországon rengeteg embernek hiányos a témával kapcsolatos földrajzi-történelmi tudása. Székesfehérváron egyszer megkérdezték tőlem, hogy Szerbiában vannak őslakosok? Vagy hogy az országban még mindig háború zajlik? Sok magyarban Jugoszlávia maradt meg, amely több, mint negyedszázada nem is létezik. Így az emberek nem is tudnak mit kezdeni az olyan határon túli magyarajkúakkal, mint én.

A bürokráciában is előfordult egy-két buktató: például nehezen ment magyarországi TAJ-kártya megigénylése, annak ellenére, hogy ugyanolyan jogokkal rendelkezem, mint egy tisztán magyar állampolgár. Lehet, hogy az az ügyintéző dicsőséget érzett, hogy visszautasított egy „migránst”, de könnyen az életembe kerülhetett volna, ha nem tudnak valahol ellátni, teszem fel, tüdőgyulladás esetén. A zenei és a szakkollégiumi közeg azonban kihúzott a helyzetem miatt érzett sajnálkozás mocsarából. Ők tartják bennem a lelket a mai napig, hogy igenis Magyarországon kell karriert építenem, nem pedig máshol.

Melinda: Amikor elkezdtem egyetemi tanulmányaimat, kicsit féltem, hogy a társaim és a tanáraim fognak-e szólni valamit azért, hogy kárpátaljai és roma is vagyok egyszerre, de nem így történt. Így arra tudtam koncentrálni, hogy jól tanuljak, és a megszerzett tudással másokat támogassak majd. Az egyetem első két évben többször éreztem a szükségét egy olyan helynek, ahol igazán önmagam lehetek, és megerősödjek identitásomban, a szakkollégium pedig rengeteget segített ebben. Egyedül nehéz ezzel megbirkózni!

Amikor a 2019-es, káposztásmegyeri Országos Cigánymissziós Találkozó és Imanapra látogattunk Mózes Áronnal, a debreceni Wáli István Református Cigány Szakkollégium igazgatóval, Lovász Márton lelkésszel és néhány társammal, akkor tudatosult bennem, hogy nem vagyok egyedül, és nem magamnak kell cipelni a terheimet. Azóta a szakkollégiumhoz is erősebben kötődöm.


Fotó: Dezső Attila

Milyen a magyarok és a szerbek kapcsolata?

Dávid: Nem lehet azt mondani, hogy a magyar lenézi a szerbet és fordítva, ilyen mindenütt van. Egymás tisztelete nem nemzetiség, hanem emberség kérdése. Törökbecsén egyáltalán nem tapasztalni ilyen konfliktust, de máshonnan sem hallok erről. A környéken sokan dolgoztak Ausztriában, Németországban, ahol maguk is megtapasztalták, milyen kisebbségben élni – és rájöttek, hogy igazából felesleges kirekesztősdit játszani.

Ugyanígy nem mondható ez a magyarok és cigányok kapcsolatára – vannak olyan magyarok, akik utálják a romákat, de sok cigány nézi le a „gázsókat”. Ha egy cigány valamilyen jogellenes cselekedetet követ el, a nem romák egy része egyből cigánybűnözést kiált. De ha egy cigány érez kirekesztést, ő is fenntartásokkal fog közelíteni – pontosabban nem közelíteni – a magyarok felé. Jó és rossz emberek vannak – ennyi! A baj ott kezdődik, hogy sokan nem akarnak változni. Ha jobban tisztelnénk egymást, sokkal előrébb tartanánk.

Hogy éltétek meg, hogy a COVID-19 miatt haza kellett mennetek, viszont itt kellett hagynotok Magyarországot két hónapra?

Melinda: Amikor bejelentették a határzárat, azonnal pánikhangulat lett úrrá az embereken, a közösségi oldalakat elárasztották a segítségkérések: valakinek az anyukája rekedt Ukrajnában, másnak létfontosságú gyógyszerre volt szüksége és sokan elveszítették a munkájukat. Én haza tudtam menni, és örültem, hogy kicsit többet lehetek otthon, de kicsit féltem, hogy mi lesz, ha például egy vizsgára vissza kell jönnöm. Viszont májusban annyit javult a helyzet, hogy átjöhettem, karanténba vonultam két hétre a szakkollégiumban, aztán sikeresen vizsgáztam.


Fotó: Dezső Attila

Dávid: A határok lezárása előtt szóltam öcsémnek, hogy segítsen hazaköltözni, hiszen Budapesten olyan kép fogadott, mint egy világvégéről szóló filmben. Ideges emberek, pánikvásárlás mindenütt. Az érzés engem is elragadott egy kicsit, mert a cuccaim felével tértem haza, hiszen hirtelen jöttem el a Budapesti Református Cigány Szakkollégiumból. Féltem, hogy depresszióba fogok esni, hiszen a koncertjeinket lemondták, az egyetemi oktatás viszont folyt tovább, amit nehéz otthonról művelni egy olyan szak esetében, mint a jazzének.

Nehéz is volt itt tanulni, hiszen általában lazulni jöttem haza a családomhoz, barátokhoz. Időbe telt a pörgős pesti életvitel után átállni az otthoni üzemmódra, de a napi rutin kialakítása – tanulás mellett kerékpározás és horgászat – után minden rendbe jött. Amíg Magyarországon nem lehet nagyobb létszámú rendezvényeket rendezni, addig nem tervezem, hogy visszatérek. Ez csak akkor lenne érdemes, ha újra lesznek koncertjeim, vagy találok valami más munkát.

Dezső Attila